Szerdán nekivágtam az Alpoknak. Egyrészt bemelegítésnek szántam ezt szeptemberi Svájci mászásunkhoz, másrészt 5 nap szünetem volt, amiben egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni. Ezért hát az Alpspitze-Zugspitze gerinctúrát akartam megcsinálni. Előzetes olvasmányaim alapján nem tűnt egyszerűnek, sőt... De nem nagyon volt választásom, vagy ez, vagy semmi, mivel a német Alpok ezt tudja nyújtani, és nem akartam nagyon messzire utazni. Szerda este már meg is érkeztem Garmisch-Partenkirchenbe, ami egy elragadó hegyi falucska. Innen másnap reggel felvontattam magam 2000 méterre, mivel nem az erdőben kívántam izzadni, hanem a kiépített sziklaúton. Az Alpsitzére két út visz fel, egyikük hagyományos túristaösvény, másik Via Ferrata a könnyebb fajtából, ez utóbbit választottam. A fényképeket az alábbi albumban lehet megtekinteni, de nem kell megrémülni... Lényeg a lényeg, hogy 5 órányi mászás után (tényleg kétkezi volt) 300 méter híján elértem a biwakházat, ahol éjszakázni akartam, hogy másnap befejezhessem a gerinctúrát, de sajnos ez a 300m olyan meredek sziklafalakon vezetett, amit nem mertem bevállalni, úgyhogy maradt a visszafordulás... Ennek szépsége az volt, hogy megint meg kellett másznom az Alpspitzet, amin ekkor már 3 órája túl voltam, fél úton a Zugspitze felé... Így aztán mire leértem este, 8-9 óra mászás és kb 2000méter szint megtétele után, már fizikai roncs voltam (lefelemenetet öregedő térdizületem nagyon nem kedvelte)

Miután kihevertem csalódottságom, és nagyszerű teljesítményként elkönyveltem ezt a mászást, továbbálltam Hockenheim felé, ahol Bulcsúval és évfolyamtársaival találkoztam a Formula Student versenyen (Egyetemi csapatok versenyautókat építenek, és idén itt mérték össze tudásukat). Itt töltöttem velük 2 napot, szurkolva, hogy egyáltalán működöképes legyen az autójuk, amivel közel 1 évet dolgoztak. Szerencsére utolsó pillanatban vezethetővé hegesztették a gépet, és így ők is indulhattak a legtöbb futamon. Sajnos a legutolsó megpróbáltatást már nem viselte a hátsó felfüggesztés, és egy kisebb ugratón megreccsent/megállt az egész, de ennek ellenére is szép teljesítményt mutattak a srácok. (Tényleg! Büszke voltam hogy a magyarok milyen penge autót építettek más csapatok költségvetésének töredékéből). 

Miközben ezt az 1000km-t levezettem, útba ejtettem Donaueschingen-t, ahol a Duna hivatalos forrása található, egy kastély kertjében. Megültem mélázni itt néhány percre, aztán meghatódva hátat fordítottam Budapest folyójának, és ahogy illik, vállam felett bepöcköltem 2 centet a vízbe. (megjegyzés: Ha a kút 40méter mély lett volna, 40méter mélyre láttam volna, annyira tiszta és zavartalan volt, leszámítva a kis feltörő légbuborékokat) 

Időközben útba esett még két kiemelkedően szép és híres kultúrális látnivaló, egyik az ettali kolostor (fogalmam sem volt hogy itt van, vagy hogy mi az, csak különösen szépnek találtam az útról), másik pedig a Duna első 50km-én épült Bencés kolostor. Végigautóztam a Duna-völgyét, és nagyon izgalmas volt látni folyónkat mint "patakot", ami eleinte nem is hajózható (kajakkal, kenuval úgy értem), olyannyira sekély és hínáros.