Tegnap kötelező beszélgetésen vettem részt főnökömmel. Az volt beharangozva, hogy egyfajta szokásos évértékelő -hogy érzed magad, mi mit gondolunk rólad- beszélgetés lesz, de végül nem erre terelte a témát a jóember... Beültünk egy szobába kettesben, és belevágott a lényegbe, minden körítés nélkül: 

"Nézd Gábor, a cég most úgy áll, ahogy áll, te is láthatod, ezért már most el kell kezdenünk terveznünk a jövő évi személyi költségvetési tervezetet. Mindehhez azonban szükségünk van rá, hogy elmondd, neked milyen terveid vannak..."

Ekkor én is körítés és bullshit nélkül belevágtam, és elmagyaráztam neki, hogy van itt Annának ez a projektje, ami vagy bejön vagy nem, és hogy attól sok függ. A tényt, hogy bármi is legyen haza akarok jönni, úgy tálaltam neki, hogy ez a projekt esélytelennek látszik, úgyhogy 80%, hogy a januárban lejáró szerződésemet nem hosszabbítom meg, és jobban szeretném ha a cég nem tervezne velem, és ez mindenkinek jobb lesz. Ekkor aztán, miután a pasi felébredt megreccsent állapotából, igazán őszinte beszélgetésbe kanyarodtunk, elmondtam neki, hogy hiányzik az otthoni szociális életem, hogy bár jó hely ez a Németország, egyedül (vagy kettesben is) nem olyan nagy pláne, aztán meg a fizetés is olyan amilyen, meg a kurzarbeit meg mittudomén. Miután ezeket ráöntöttem, nem tudott mást mondani azon kívül, hogy "megértem", meg hogy "Schade, schade" azaz, ez bizony kár. Persze ezután logikus főnöki húzás előállni a lehetőségekkel amikről lemondok, és meg is tette, közölvén, hogy ha maradok, januártól "természetesen" normális mérnöki fizetést kapnék, illetve felmerült az a lehetőség is (miután kiderült neki hogy végülis elektronika technológiát tanultam egyetemen), hogy átvehetnek projektmérnöknek is ha úgy akarom, azt mondta szerinte nincsenek nyelvi akadályai ennek. Valljuk be, azért csúcstecnológiás szenzorokat tervezni elég izgalmas munka lenne, főleg egy talicskányi euróért havonta.

Aztán itt van még a másik fele. Kiderült hogy nagyon meg vannak elégedve a munkámmal, többek visszajelzése alapján, de ami ennek a rossz oldala, az az, hogy az ember aki tanított (Werner), nagyon szeretne már nyugdíjba menni, és mivel most 2 hónapig nélküle vittem az egész kócerájt, kiderült, hogy ennek nem is lenne akadálya. Meggyőzödésem,hogy ezt Werner is észrevette, és már látja a postást a nyugdíjjal érkezni. Ezért aztán a jövő hetekben beszélnünk kell vele, hogy ne tervezzen olyan nagyon messzire, ha esetleg megtette... Ami ebből jól esett, az az, hogy úgy érzem sikerült túlszárnyalni Wernert, és mint kiderült, ha maradtam volna, januártól már nem is R-t kellett volna programoznom, hanem megszervezni és kialakítani a Sensitec belső minőségbiztosítási rendszerét, ami azért lássuk be, jóval felelősségteljesebb meló mint csak úgy pogramozgatni.

Úgy tűnik tehát, hogy avval hogy hazamegyek, egy elég érdekes munkát, és jó pénzt dobok a hátam mögé. Bevallom ez megfájdította a szívemet, de csak egy pillanatra. Ugyanis nem akarok maradni, bármennyit keresek is. Még nem tudom a koszos és büdös Budapest megér-e havi 2-300ezer forinttal kevesebb fizetést, meg hogy nem megyek évente 2x Kubába nyaralni, (lássuk be, ha havi 800 eurót spórolsz, kinyílnak a lehetőségeid), de úgy érzem haza kell jönnöm.

Lehet, hogy ez hiba, és évek múlva bánni fogom, hogy a lehetőséget nem ragadtam meg. Ugyanis most megtehetném, még mindig (Azt beszéltük meg, hogy októberben újra beszélünk azért).

De egyszerűen nem, azt hiszem érzelmi alapon nem megy. Nem maradhatok. Erre mondják, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon. Azt persze nem teszik a mondásba, hogy milyen áron. De azt hiszem mindenáron...